Program


BUDAFOKI/6 - STRAUSS // BRAHMS // VASHEGYI

BUDAFOKI/6 - STRAUSS // BRAHMS // VASHEGYI

Richard Strauss: Don Juan
Richard Strauss: Négy utolsó ének
Brahms: II. (B-dúr) zongoraverseny

Szutrély Katalin – szoprán
Berecz Mihály – zongora
Vezényel: Vashegyi György

Aktuális előadások



Richard Strauss német zeneszerző 1888-ban írta E-dúr szimfonikus költeményét, a Don Juant. A mű alapjául Nikolaus Lenau befejezetlen költeménye, a Don Juan vége szolgált. Lenau művében Don Juan szexuális szabadossága abból a szándékából fakad, hogy megtalálja az ideális nőt. Abbéli kétségbeesésében, hogy valaha is megtalálja-e, végül átadja magát a melankóliának, és saját halálát kívánja. A művet a zenetörténet a századvégi modernizmus nagyszerű kifejeződéseként tartja számon. Bemutatója 1889-ben, Weimarban volt, a szerző vezényletével. Strauss 24 éves volt ekkor, s ez a bemutató hozta meg számára a nemzetközi sikert és alapozta meg hírnevét. Noha a Don Juan vitathatatlan diadal volt Strauss számára, a mű nem maradt kritika nélkül. Cosima Wagner, aki általában Strauss és zenéje támogatója volt, lebecsülte a művet, mert tárgya nem ért fel Wagner metafizikai eszményeihez.

 

(Strauss hosszú karrierje során gyakran vezényelte a művet koncertjein – 1908-ban Budapesten is –, és az első felvételei között is szerepelt már 1917-ben. Utoljára 1947-ben, az utolsó németországi turnéján vezényelte a BBC Szimfonikus Zenekarral.)

A zene természetesen bomlik ki, ahogy a cselekmény halad előre. Strauss ezt a hatást a rondo és szonáta alapelvek kifinomult összeolvasztásával éri el. Ragyogó hangszerelés, élesen felrajzolt témák, újszerű struktúra, feszes ritmus jellemzi ezt a botrányosan festői, humoros és mindent egybevetve tiszteletlen zenét.

Koncertünket Strauss egy 60 évvel később komponált, később ciklusba rendezett művével, a Négy utolsó énekkel folytatjuk. Az idős mester sok keserű csalódás után némiképp új erőre kapva nagy kedvvel alkotta egyik dalt a másik után. Először az Alkonyfényben készült el, Joseph von Eichendordff versére, majd az 1946-ban Nobel díjjal kitüntetett Hermann Hesse verseire írott Tavasz és Lefekvéskor s végül a (véletlenül épp szeptemberben) a Szeptember partitúrájára tett a szerző pontot. A ciklus címe nem a zeneszerzőtől származik. Az sem egészen bizonyos, hogy az idős komponista valóban ciklussá óhajtotta-e összefogni a dalokat. A koncertgyakorlatban végül nem ez a sorrend honosodott meg: a sorrend cserét az indokolta, hogy az Alkonyfényben költői kérdéssel zárul, ami után bármiféle folytatás banálisan hatna. Csak a zenekar válaszolhat az énekes szavaira, röviden, messziről, a magasból, szelíden, megnyugtatóan. Halálról szól a többi darab is, még ha szó szerint ezt nem is mondja ki a másik három vers szövege. Még a tavaszi kép is az elmúlást juttatja az öreg Strauss eszébe. A sokat megélt komponista számára a halál nem utolsó ítélet és nem szenvedés, amit aztán drámai kontrasztként a “megdicsőülés” követhet. Ezek a romantikus képzetek már messzire tűntek. A békét, feloldást hozó halál zenéje mégis minden ízében romantikus. Fiatalkora zenei nyelvét beszéli Strauss továbbra is, csakhogy minden szélsőség, hatásvadászat nélkül, az öregkor bölcsességével. Pasztell-színű, gyakran magas regiszterű, légiesen lebegő muzsika a négy utolsó éneké.

Brahms két zongoraversenyének megkomponálása között 22 év telt el: a d-mollt 1859-ben, 26 éves korában fejezte be, a B-dúrt 1881-ben, 48 évesen. Egyik legjobb barátja – Theodor Billroth bécsi sebész és szenvedélyes muzsikus –  véleménye szerint a második zongoraverseny úgy viszonylik az elsőhöz, mint a férfi az ifjúhoz. Talán maga a szerző is úgy gondolta, hogy a B-dúr versenyművel pályájának egyik magaslatára ért. A darabnak magyar vonatkozása is van: bemutatója Budapesten volt 1881. november 9-én, Erkel Sándor vezényletével; a zongoraszólamot maga a szerző játszotta. A d-moll zongoraversennyel szemben a B-dúr azonnal sikert aratott, s Brahms az 1881-82-es koncertszezonban három hónap leforgása alatt még huszonegyszer adta elő Ausztria, Németország és Hollandia számos városában. A komponista a Billrothnak küldött kísérőlevelében úgy fogalmazott, hogy egy zongoraversenyt küld neki egy scherzóval – nem véletlenül, a mű ugyanis a versenyműveknél szokásos, három tételes szerkezet helyett a négytételes modellt követi, a scherzóval a második helyen. A mű zongoraszólama talán nem annyira látványosan virtuóz, mint a d-moll koncerté, ám technikailag ha lehet, még nagyobb igényeket támaszt a szólistával szemben.